Gyöngytyúk a zokniban

4.Jelenet

(Amerika. Hálaadás napja, elegánsan kiöltözve, Kati és Géza, ülnek egy gyönyörűen

megterített asztalnál, némán.)

Géza:             (az órájára néz) Biztos, hogy azt mondta, jön?

Kati:               Biztos.

Géza:             Biztos, hogy hatra?

Kati:               Biztos.

Géza:             A négy huszas járattal?

Kati:               (felcsattan) Minden évben így van, vagy nem?

Géza:             Mit eszünk?

Kati:               Pulykát.

Géza:             Ne mondd!

Kati:               Hálaadás van.

Géza:             Hála Istennek!

Kati:               Hagyd abba!             (hirtelen, ijedten) Gondolod, hogy valami baleset? Kapcsoljuk be a híreket.

Géza:             Nem balesetre gondolok.

Kati:               Hát?…(Géza hallgat) …Ja, persze! Hogy „furcsa volt a hangja”! De mikor?! Fél évvel ezelőtt!

Géza:             És azóta tudsz róla valamit?!

Kati:               Hát persze. Jól vizsgázott szociológiából, felvette a spanyolt…

Géza:             Nem erre gondolok!!!

Kati:               (kis csend után) Hát jó. Nem tudom, mi van Leslie-vel. Nekem nem mond semmit.

Géza.              Végre egy őszinte mondat!

Kati.               Miért mondod ezt nekem folyton?!

Géza:             Én?!!!

Kati.               Ja, tényleg…nem is te…ki is mondta?….Dávid…

Géza:             (felnevet) Áh! Szóval már ő is észrevette! Pedig 25 éve nem látott!

Kati:               (idegesen) Nem tehetek róla, hogy Sarah nem hallgat rám. Elrontottad.

Géza:             Bezzeg, ha Dávid gyereke lenne! Akkor törődtél volna vele, igaz?

Kati:               Apás lett! Mert téged ritkábban lát!

Géza:             Én vagyok a hibás, hogy elváltunk?

Kati:               Naná, majd én! Én csaltalak meg?!

Géza:             Megcsalni csak azt lehet, aki valaha is a mienk volt.

Kati:               Mi?…Ezt…hogy érted?!

Géza:             Sose szerettél engem.

Kati:               Micsoda hülye duma ez?! Dávidot is otthagytam miattad.

Géza:             Csak fizikailag. Mert nem jött ki veled Amerikába. De lelkileg vele maradtál.

Kati:               Na jó, ez hülyeség. Te megbolondultál.

Géza:             Igen? Hát akkor kérdezd meg Juditot.

Kati:               (döbbenten) Juditot? Miről? Nem értem.

Géza:             (idegesen) Nem érted, nem érted, mit értesz?!

Kati:               Mi van Judittal?! Azonnal mondd meg!

Géza:             Nem ő az érdekes! (járkál, mint egy kamasz, idegesen, nem néz Katira) Az a helyzet, hogy…Hogy én téged szerettelek. CSAK téged. Mindig. Már a gimnáziumban is, amikor észre sem vettél. Minden nőt megkaptam, és próbáltalak is féltékennyé tenni velük, de hiába. Téged hidegen hagyott. Csak Dávid, Dávid!! (csend)

Kati:               Jó, ez igaz. Tényleg így volt, hogy akkor még nem érdekeltél. De később…különösen mikor összejöttünk…azt nem mondhatod, hogy nem érezted mennyire…mennyire…

Géza:             …mennyire jó velem.. De, azt éreztem. Ez nem nagy ügy. Értek a nőkhöz, és pláne, ha az ember szerelmes…nem kell különösebb erőfeszítés ehez. De amúgy…

Kati.               Amúgy? Amúgy elmentél! Amikor csak tehetted!

Géza:             Amikor fájt.

Kati.               Mi?

Géza:             Az. Pont az…ahogy hozzámérsz…mint egy…jó chippendale fiúhoz.

Kati.               Ezt kikérem magamnak!

Géza:             De igen, így volt!

Kati.               Nem igaz!

Géza:             De! TE nem szerettél, azért mentem el!

Kati:               Szoknyapecér voltál és vagy.

Géza:             Igen, és te lettél volna az egyetlen, aki meg tud változtatni. Mellőled nem volt kedvem elmenni!

Kati:               Minden vasárnap 10-kor teniszeztél!

Géza:             Akkor értek rá a fiúk!

Kati:               Sose értél haza ebédre!

Géza:             Mindig rakottkrumpli volt!

Kati:               Azt hittem te is szereted.

Géza:             Hát erről van szó! Ennyit tudsz rólam! Érdekelt, hogy miért jöttem Amszterdamból egy nappal később?

Kati:               (csodálkozva) Mikor?

Géza:             Mikor? Amikor először megcsaltalak! ÉN emlékszem, de te észre se vetted! (Kati összezavarodva néz maga elé) Megmondjam mikor? Az első könyvbemutatódon!

Kati:               Ja, persze! Emlékszem! Dehogynem, dühös is voltam, hogy nem jöttél el!

Géza:             Érdekes, nem látszott rajtad! Amikor megjöttem, a nyakamba ugrottál lelkendezve: „Siker! Siker!” És ledöntöttél az ágyba.

Kati:               (halkan) Én csak…megörültem neked.

Géza:             Annyira, hogy meg se kérdezted mit csináltam ennyi ideig Amszterdamban?….(Kati hallgat, Géza gyűlölködve) … Lefeküdtünk, aztán te felkeltél, és rögtön telefonálgatni kezdtél! És órákig mesélted a könyved sikerét mindenkinek, míg én kipakoltam, megvacsoráztam…

Kati:               (közbevág, idegesen) Mert téged nem érdekelt! Csak másokkal tudtam megbeszélni!

Géza:             Nem is zavart, hogy mindig később jövök haza!

Kati:               Ez már túlzás! Én csak próbáltam meghagyni a szabadságodat. Azt gondoltam, nem bírnád, ha meg vagy kötve.

Géza.              Ócska kifogás. SENKI nem akar szoknyapecér lenni, érted? Egy férfi sem! Ennyit se értesz, a sok könyved után a boldog kapcsolatokról?!!

                        (hosszú csend)

Kati:               Géza, én…én tényleg nem gondoltam, hogy…

Géza:             Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmegyek. Mondd meg Sarah-nak, hogy puszilom. Ha jön, egyáltalán.

Kati:               Ne! Géza, ne menj el! (utánafut, a nyakába csimpaszkodik, sír) Ne haragudj…igazad van…Szégyellem magam. Vak voltam…igen, lehet, hogy Dávidot…nem tudtam elfelejteni.

Géza:             Tudom.

Kati:               Ó, Istenem…elrontottuk! És teljesen fölöslegesen.

Géza:             Nem tehettél mást.

Kati:               De most még tehetünk!

Géza:             Nem. Te most is őt szereted.

Kati.               Nem igaz!

Géza:             Na, engedj.

Kati:               (csimpaszkodik belé) Ne menj el, ne hagyj itt! Géza, kérlek!

Géza:             Szia. És…segíts Sarah-nak. (elmegy)

(Kati zokog, majd dührohamot kap, szétveri a tortát, letépi magáról az elegáns ruhát,

repülnek a hajcsattok a fejéből, majd hirtelen megtorpan)

Kati:               Judit! (gyorsan telefonál) Halló, Judit? Légy szíves mondd meg mi volt…(üvöltve)…Nem érdekel a zöldborsólevesed!!! Akkor égjen! Rám figyelj légy szíves! És azonnal mondd meg, mi volt Gézával???…Ne hebegj, azt mondta, kérdezzelek meg téged! Az most mindegy, hogy mi volt! Elment. Válaszolj! Lefeküdtél vele?!…Hogy?….(leül, döbbenten hallgatja, majd szó nélkül leteszi a telefont, ami rögtön megszólal, Kati felveszi, majd halkan) Nem, semmi bajom. Csak letettem. Bocs. Köszönöm, hogy ezt elmondtad. Szia. (leteszi)

(Sarah jön, megáll döbbenten, nézi a szétbombázott asztalt, az összetört Katit)

Sarah:            Mi van itt? Kitört a harmadik világháború?

Kati:               Ó, Sarah! Kislányom! (a nyakába borul)

Sarah:            Ó, mi ez a drámai jelenet? Na, anyu!…

Kati:               (sírva) Meg tudsz nekem bocsátani?

Sarah:            Nem. Egyébként mit?

Kati:               Mindent.

Sarah:            Azt nem. Apa hol van?

Kati:               Itthagyott.

Sarah:            Akkor kvittek vagyunk.

Kati:               Hogy?

Sarah:            Mindegy. (körbenéz) Úristen, mi van itt? (gúnyosan) Na de anyuci!

                        Hálaadáskor?…

Kati:               Sarah, kérlek most ne. (próbálja fegyelmezni magát, de zokogásban tör ki)

Sarah:            (melléül, komolyan) Mi történt?

Kati:               Lefeküdt!…Lefeküdt Judittal!

Sarah:            Apa?!…

Kati:               De, nem is ez…hanem hogy…végig rólam beszélt!

Sarah.             (egyre jobban csodálkozik) Mikor?

Kati:               A gimnáziumban.

Sarah:            Gimná…és ezen most sírsz?!

Kati:               Jaj, nem érted! Engem szeretett! Érted? Szeretett! És én…én hülye!

Sarah:            Szóval vele járt, de téged szeretett?

Kati:               Nem jártak…csak egyszer…egy buli után…és szörnyű volt… azt

mondta Judit, hogy…Géza sírt!! (újra zokog)

Sarah:            (tétován) Jó hát…szar ügy…de mégiscsak húsz éve volt! Mit mondjak én?

Kati:               Te? Miért?

Sarah:            Engem tegnap hagyott ott Leslie! (ő is sírni kezd, majd nevetve-sírva összebújnak)

Kati:               De hát miért?

Sarah:            (az asztalhoz megy, kézzel tömi magába a tortát, vihog) Nincs egy őszinte mondatom…nem figyelek rá…meg mi is volt még?...(nézi az asztalt) Nahát, ezt le kéne fényképezni! Hihetetlen! Ma nem játsszuk a „jajderemek” családot? Gyertyafényes vacsorával, tüllruhában? Nem baj, hogy a tortával kezdtem? És állva?

Kati:               (szintén vihogva) Nem! Sőt, édessel kezdeni egészséges. (Sarah torkán megáll a falat)  Jaj, nem úgy értem, hogy azért! Csak…eszembe jutott, hogy olvastam… (összeomolva) Ez borzasztó! Hát már tényleg nincs egy mondat, ami a sajátom lenne?!

Sarah:            Ez az! Ezt mondta még Leslie! Hogy filmekbe valók a mondataim!

(összenéznek, kínjukban megint vihogásban törnek ki)

Kati:               Hát akkor talán…írj filmeket! (még jobban nevetnek, majd Sarah, hirtelen, az amerikai filmeket parodizálva, Katihoz fut)

Sarah:            (műhangon) Ó, anyucikám, hát mi bajod? Ne sírj! Szeretlek!

Kati:               (nevet, belemegy a játékba) Én is szeretlek, kicsim! Ne aggódj! Én mindig itt vagyok neked! Kérsz egy kis pulykát, drágám?

Sarah:            Gesztenyés?

Kati:               Igen!

Sarah.             Ó, a kedvencem! Te vagy a legcsodálatosabb anyuka a világon!

Kati:               Te is csodálatos vagy, kicsim!

Sarah:            Milyen szép ez a hálaadás! Az ember szíve megtelik melegséggel! Rosemaryék is eljönnek?

Kati:               Hát persze, hogy jönnek, drágám!

Sarah:            Milyen szép este lesz! Szeretem Rosemaryt! A kedvenc nagynénikém!

Kati:               És képzeld, itt lesz Margaret is a fiával, George-al. Nagyon csinos fiú! És állítólag nem jár senkivel!

Sarah:            Tényleg? Ó, George! Vajon észrevesz engem?

Kati:               Hát hogyne venne észre! Te vagy a leggyönyörűbb az egész társaságban, kislányom! Olyan szép vagy!

Sarah:            Igazán? Te is, anyukám!

Kati.               Szerintem…énekelj neki! Csodálatos hangod van!

Sarah:            Azt mondod? Hát jó!…(feltesz egy kalapot, és egy amerikai slágert kezd el énekelni, táncolni, parodizálva) Somebody loves me, I wonder who, I wonder who can it be…(felhúzza Katit, ő is vele táncol, nevetve énekelnek) … Somebody loves me, I wonder who, maybe it’s you!…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük