Gyöngytyúk a zokniban

A mai penzum:

6. jelenet

(Diána lakása, vagyis a régi Dávidé, más berendezéssel, modernizálva, amerikai

konyha, színes falak. Diána és Kati ülnek a nappaliban, Kati különösen szorongva,

nézeget körbe)

Kati:               Megváltozott a lakás.

Diána:            Csak a bútorok. Miután egyedül maradtam…sokáig őrizgettem a régi darabokat…aztán egyszercsak rájöttem, hogy muszáj mindent kidobni. Mindent megváltoztatni!

(hirtelen összenéznek)

Kati:               (élesen) Még magadat is?

Diána:            (szelíden) Nem…Az nem akkor történt…Ez csak…az első lépés volt. „Leválás a szülőkről”…ahogy mondják. Te csak tudod. Olvastam a könyveidet.

Kati:               Igen?

Diána:            Igen…”Autogén tréning”…”Hogyan legyünk még boldogabbak?”… (célzatosan) Megértő vagy, és elnéző…legalábbis a könyvek alapján. Az elfogadás anyja!

Kati:               (felpattan) Jó! Ha ezért hívtál ide, hogy a könyveimen gúnyolódj…

Diána:            (visszahúzza) Ne pattogj! Meghallgatsz, vagy nem?!

Kati:               (feszülten) Ha elég figyelmesen olvastad volna azokat a könyveket,  tudnád, hogy az első pont mindig a düh. A felháborodás természetes, mikor az embert egy nagy csapás éri. A megértés csak utána jön. Szóval?

Diána:            Szóval a bútorok kidobásával megtettem az első lépést önmagam felé. Végre olyanokat vettem, amiket ÉN szeretek!

Kati.               (csodálkozva) Te mindent megkaptál gyerekként is. Mária néni és Lajos bácsi imádtak. A gondolatodat lesték. Ezt…mindig irigyeltem.

Diána.            A gondolatomat…igen…De aztán a végén az a gondolat valahogy mindig átalakult anyu fejében…És mire tárgyiasult, már azt kaptam, ami NEKI tetszett!

Kati.               Ezt nem tudtam.

Diána:            Én sem. Én is csak…utána jöttem rá. Mikor már nem volt. Valójában… sosem engedték hogy önmagam legyek. De talán…ők sem tudtak róla. Annyira egyek voltunk hárman…hogy…azt hittük mindig ugyanazt akarjuk…Holott…

Kati:               Holott? (csend)

Diána:            Észrevehettem volna már sokkal hamarabb is. Utólag eszembe jutottak dolgok…

Kati:               (félve) Engem sem…szerettél?…Úgy értem…mint nőt…

Diána:            Dehogynem, de…Csak…A legjobbak mégis a beszélgetések voltak veled. A színjátszókör…

Kati:               És…az első csók?…Amikor…valahol itt ültünk….

Diána:            Pont itt. Ez volt az ágyam helye.

Kati.               (alig tudja kinyögni) Semmi…hatással nem volt rád?

Diána:            (halkan) De. Az…az nagyon jó volt.

Kati:               (szomorúan megkönnyebbül) No, arra én is gyakran gondolok.

(nézik egymást, majd Kati feszülten) Folytasd. Második lépés?

Diána:            (szomorúan) Valóban érdekel, vagy csak anyag leszek valamelyik kurzusodon?

Kati:               (megenyhül) Persze, hogy érdekel. Ne haragudj. De…azért fogadd el, hogy nekem se könnyű.

Diána:            Az első őszinte mondatod!

Kati:               (megint felcsattan) Ó, de kedves! Hát lehet, hogy te nőnek képzeled magad, de pont olyan maradtál, mint egy férfi! Ő okoz problémát, és még ő cikiz! (csend)

Diána:            Nem volt könnyű feldolgozni anyuék hirtelen halálát. Váratlanul, olyan gyorsan egymás után…És én még csak 22 éves voltam! Te elmentél…  aztán nemsokára ők is…végleg.

Kati:               Szóval én is hiányoztam?

Diána:                        (feláll, whiskyt hoz) Four roses. Nekem még mindig a kedvencem.

Kati:               (zavartan) Nekem is.

Diána:            Hát akkor…Isten hozott nálam! Újra. (isznak, csend)

Kati:               (halkan) Jársz még az Amigóba?

Diána:            Nem, oda csak veled jártam. Kibékülni.

Kati:               Meg szakítani is. (hirtelen)  Már akkor is… a fiúkat szeretted?…

Diána:            Nem. Eszembe se jutott ilyesmi. De…kétségtelen, hogy valami zavart.

                        Volt bennem valami érzés…amit nem tudtam hova tenni…

Kati:               Ezért inkább elfojtottad.

Diána:            Ahogy mondja, pszichológusnő. Ez volt a második lépés.

Kati:               Mi?

Diána:            A pszichológusnő. Pont így mondta ő is.

Kati:               És még…mit mondott?

Diána:            Lábra állított. Abbahagytam a sikertelen felvételiket a színművészetire, és nyitottam egy üzletet. Különleges tárgyakból. Tudod, mindig  jó kézügyességem volt és szerettem a szép…

Kati:               (közbevág) Nem az üzleti életedre vagyok kíváncsi! Hanem arra, hogy…

Diána:            (közbevág) Mit gondolsz?! Elutazol Amerikába ripsz-ropsz, félév múlva már a Géza felesége vagy, mert véletlenül épp New York-ban szállt le az egyik járat, erre én hopsz, rájövök, hogy meleg vagyok, és gyorsan fölszedek egy tucat fiút?!!!

Kati.               TE nem akartál velem jönni!

Diána:            Te meg nem akartál hozzám jönni!

Kati:               Én akartam, csak azt mondtam, gyere ki velem Amerikába! Ha már egyszer megkaptam azt az ösztöndíjat…

Diána:            Attól mert te utáltad az anyádat, én még nem!! (csend) Bocs. (csend)

Kati:               (könnyes szemmel) Azt hiszem, mégis jobb lesz, ha elmegyek.

Diána:            Kati! Hallgass végig! Ez egy…folyamat volt…olyan nehéz elmondani…

                        Szóval lábra álltam, és…elkezdtem kipróbálni magam az életben. Eldöntöttem, hogy gazdag leszek és boldog. Az üzlet bejött, és…

                        megnősültem.

Kati:               (döbbenten) Te…elvettél egy MÁSIK nőt?!!!

Diána:            Miért? Te nem mentél hozzá egy MÁSIK férfihez?!

Kati.               Na jó, de én…kit vettél el?!

Diána:            Ilonát. A beosztottamat. De nem tartott sokáig. (kis szünet) Jöttek a férfiak…Először Ilonához. Aztán az egyik….véletlenül engem talált otthon helyette…

Kati:               Ó…Szóval így kezdődött?

Diána:            (sóhajt) És aztán már hozzám jöttek….Úgyhogy elváltunk.

Kati:               (megint idegesen) Akkor se értem. Hogy…hogy jött ez rád hirtelen?!

Diána:            (idegesen) Nem hirtelen. Már a pszichológusnő ráébresztett, csak nem akartam elfogadni. Mindig volt valami mozgolódás bennem, valami diszkomfort érzés, de …inkább elvettem Ilonát. Viszont, ha te, akkor, mikor utoljára megkértelek, és igent mondtál, mert azt mondtál, igaz? Várj, ne szakíts félbe. Ha akkor valóban hozzám jössz, ma már két nagy gyerekünk lenne, talán elváltunk volna, de lehet hogy boldogan élünk.

Kati:               Ne kend rám! Én …csak téged szerettelek…mindig! Persze, hogy hozzád akartam menni, de….

Diána:            De?!

Kati:               Talán én is éreztem ezt…hogy is mondtad…diszkomfort érzést, vagy mit, nem gondolod?!

Diána:            (csodálkozva) Mit…mit éreztél? (Kati hallgat) Nem…voltam…jó?….

Kati:               (kínlódva) Nem, nem így értem…csak…egyszerűen nem értettem például, hogy mi köt annyira a szüleidhez?! Miért nem jössz ki velem Amerikába? Egy normális fiú…

Diána!            Á! Szóval mégsem voltam neked „normális”?…

Kati.               Bizonyos értelemben…igen, most hogy mondod, nem. Ilyenekben például….Hogy…nem szaladgáltunk folyton kéz a kézben, többnyire inkább…beszélgettünk…színházba jártunk…

Diána:            …ahelyett, hogy szerelmeskedtünk volna. (Kati hallgat) És Géza?

Kati:               Géza…Géza lerohant…

Diána:            Mikor?

Kati:               Hát…azután a nagy összeveszés után…

Diána:            Én azt mondtam, előbb házasodjunk össze. Kezdjünk el itthon egy életet, aztán…

Kati.               Igen, de én AKKOR kaptam az ösztöndíjat! Élni akartam! Nem tyúkanyóként gyerekeket szülni…

Diána:            …ahogy Gézával tetted.

Kati:               Véletlen volt.

Diána:            Mi?

Kati:               A gyerek. Na, nem mintha most már bánnám!…Legalább … valakim van…

Diána:            Géza elhagyott?

Kati:               Én rúgtam ki.

Diána:            Agyoncsalt, igaz?

Kati:               Most rólam beszélünk vagy rólad?!! Ott tartottunk, hogy meleg lettél! Jó, mondjuk, hogy megértem! De minek kellett ez a…borzalom?

Diána:            Az operáció? Azért szívecském, mert ez nem borzalom, hanem életem legboldogabb pillanata volt.

Kati.               A műtét?!

Diána:            Nem a műtét! Az eredménye! Ez! (feláll, pördül egyet, mint egy nő) Hogy végre Én én vagyok!  (Kati értetlenül, idegenkedve nézi) Látom, nem érted. Emlékszel mikor a Rómeó és Júliát kezdtük próbálni? Pont itt.

Kati:               Igen.

Diána:            És mit kezdtem el mondani ösztönösen?

Kati:               Ó, Rómeó…(hirtelen döbbenettel) Júliát… Várj csak! Azt mondtad: ösztönösen?

Diána:            Igen!

Kati:               Én azt hittem…az jutott hirtelen eszedbe…vagy, hogy hülyéskedsz.

Diána:            Nem! Én komolyan azt hittem, Júlia vagyok. Persze, aztán nem őt játszottam, de mindig irigyeltelek. És…vágytam a női szerepek után.

Kati:               Ezért nem vettek fel a főiskolára…

Diána:            Na végre már kapisgálsz valamit.

Kati:               És…te ezt tudtad?!

Diána:            Dehogy! Mikor először felléptem az Arizónában…igazi nőként…akkor értettem meg. Életemben először tudtam, ki vagyok. Hogy EZ vagyok én. És sikerem is lett. Óriási! Én vagyok a sztár.

Kati:               Hol???

Diána:            Fellépek egy bárban. A műtét után egyből a helyemre kerültem szakmailag is.

Kati:               Te…fellépsz egy bárban…mint NŐ?!

Diána:            Naná, mint férfi! Az életben nő vagyok, de esténként stikában  férfiruhába bújok, mert úgy szeretnék férfi lenni!

Kati:               (elneveti magát) Jó, hülyeséget kérdeztem. (újra elkomorul) Dehát ez…

                        (hirtelen feláll) Oké, örülök, hogy a helyedre kerültél, nekem most már mennem kell!

Diána:            (szomorúan) Menj. (Kati megtorpan) Valóban naivság volt azt képzelnem rólad, hogy majd eljössz megnézni. Pedig…az első pillanattól fogva erre várok. Hogy egyszer majd…ott leszel…és elmondod a véleményed…ahogy régen. A te kritikus szemeddel…

Kati:               (erőt vesz magán, visszajön, felhajt egy pohárral) Ez jó! Töltesz még?

Diána:            (tölt, majd komolyan) Na jó, megpróbálom elmagyarázni. Miután elváltam Ilonától, lett egy barátom. Az már világos volt, hogy…érted?

Kati:               Igen.

Diána:            Évekig vele éltem, aztán…nem is tudom…egyre jobban zavart, hogy úgy vagyunk együtt mint két férfi.

Kati:               (csodálkozva) De hát azok voltatok.

Diána:            Nem érted?!…Hazugságnak éreztem, hogy férfiruhában kell járnom! Én…én nem melegnek éreztem magam, hanem….

Kati:               …nőnek.

Diána:            Ez volt a harmadik lépcsőfok. Ismét tele voltam lelkifurdalással, hogy…ez sem jó? Hát akkor mi?…Mi az, ami ÉN vagyok?! És akkor,  hosszú, kínlódó évek után megtettem az első lépéseket egy bezártnak hitt kapu felé.

Kati:               És?

Diána:            És kiderült, hogy a kapu sohasem volt zárva. Csak féltem kinyitni.

                        (csend, majd halkan) Egyébként…mondd…tényleg csak úgy kíváncsiságból…hogy Géza…mi volt vele annyira más?…

Kati:               Te kedves és gyengéd voltál. Ő…. vad és szenvedélyes. Ha csak rádnéz már…

Diána:            Jó, ne folytasd, értem. (maga elé mered)            Ha hozzám jössz, és nekem szülsz…akkor is megcsaltál volna?…Egy Gézával?

Kati:               Ki tudja? De ezt inkább én kérdezhetném, nem? …Fordítva.

Diána:            (lassan) Én azt hiszem…hogyha veled élek…Diána sosem születik meg.

                        Mindig úgy gondoltam, csak Ilona a hibás, hogy nem tud helyettesíteni téged…

Kati:               (most először kedvesen megfogja a kezét) Te is tudod, hogy ez nem igaz.

                        Mire lett volna jó egy hazug életet élni?

Diána:            (könnyes szemmel megszorítja a kezét) Tudtam, hogy megértesz.

Kati:               Elmegyek…abba a bárba, ha akarod. Sőt!…Én is…kíváncsi vagyok rád!

                        Hiszen olyan tehetséges voltál mindig! Imádtalak nézni!

Diána:            (hirtelen átöleli) Úgy szeretlek!

Kati:               (öleli) Dávid! (hirtelen megdermednek, majd zavartan elengedik egymást) Vagyis…úgy értem…én is nagyon szeretlek…Diána. (csend)

Diána:            Holnap pont van egy fellépésem. Csirió! 

Kati:               Oké! (felhajtja az italt) Azt hiszem, becsíptem.

Diána:            Akkor feküdj le! (Kati csodálkozva néz rá) Van két szobám…Ha nem zavar, hogy én a másikban vagyok…

Kati:               (nevet) Nem…(kicsit eldől a kanapén) De…szeretném, ha még mesélnél…

(Diána lekapcsolja a nagyvillanyt, csak egy hangulatlámpa ég, Kati mellé ül, aki a

vállára hajtja a fejét)

Diána:            Sose bírtad az italt. Emlékszel az első bulira? Mikor egymás mellett hánytunk? (vihognak)

Kati:               Nem bírtad kivárni amíg kijövök a fürdőszobából. (szomorúan) De veled még az is természetes volt. Hogy mellettem hánysz. (kuncog, nevetnek, Kati belebokszol) Miért csináltad ezt, te…

Diána:            Jaj, a mellem.

Kati:               (tovább nevetve már az ital hatása alatt) Ó, bocs…Régen ez nem volt itt!

Diána:            (szintén nevet) De most itt van! És milyen szép!…

Kati:               Szép…(kihúzza magát) Azért az enyém se rossz még…Vagy igen?

Diána:            Tűrhető.

Kati:               Te…dög! (rácsap, majd hirtelen érdeklődéssel) De mondd…tényleg… nem furcsa érzés? Ezek itt… (Diána melleire bök)

Diána:            Ezek itt…elmulasztották a  bennem dúló borzalmas viharokat. Más pályát, én nemet tévesztettem. Az egész addigi életem tévedés volt,  álom. Igen, a hernyó álma.

Kati:               (merengve) Bár meglenne még az a hernyó!…. (kuncog)

Diána:            (nevet) Hála isten, hogy nincs!

Kati:               Nem sajnáltad egy kicsit se? Mert én nagyon!…

Diána:            Kösz. Kedves vagy, de én egyáltalán!  Megváltunk egymástól, mint fa az ágától! (összenéznek komolyan) Elfogadsz most már?….

Kati:               (felveszi a poharat) Igyunk!

Diána:                        Csin-csin!  (isznak) Diánára!

Kati:               Diánára!… (kicsit eldől, Diána átöleli, Kati elalszik) 

És még mindig nincs vége!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük